|
Írta: Lorelen
|
|
2010. május 06. csütörtök, 22:38 |
|
Egyszerűen képtelenség leírni milyen volt szemben ülni egy igazi alkotóval. Ha azt mondanám hogy zseni, ledegradálnám. Mert nagy szavakkal bárki tud dobálózni, és valahol mindannyian zsenik vagyunk.
Ami Hajdú Szabolcsot tökéletesen leírja talán az élő, húsvér alkotó ember. Bejön egy csapat fiatal közé, leül egy csoporttal szemben, és képes őszintén bevallani hogy az alkotás szenvedés. Kockázat, folyamatos kétely és útkeresés, örökös harc önmagunkkal. Elmondja hogy az ő fanatizmusa nem maga a film vagy a művészet, hanem a vágy hogy megossza az élményeit, a rajongását másokkal. A film csak egy eszköz és hogy valójában a világban az emberi kapcsolatok, az élmények számítanak az hogy érezd, hogy megmozdul körülötted a világ.
Abban a pillanatban hogy megpróbálsz egy álmot, egy alkotást konkretizálni ami a fejedben megszületett, abban a pillanatban hogy leírod az első sort vagy megejted az első ecsetvonást az életre kelő mű már csak a halvány árnyéka lehet a gondolataidban szárnyaló világnak. Az élet és a világ szabályrendszereiben nem valósíthatod meg tökéletesen az álmaidat. Minél többet alkotsz, minél többre viszed az életben annál nehezebb az alkotás, mert meg kell birkóznod mások elvárásaival.
Olyan hit kell ami nem csak neked ad erőt, hanem másokat is felemel, azokat akikkel együtt dolgozol, és ezzel a hittel együtt is, ha minden tökéletesen megy, akkor is az alkotás - főleg ha filmekről van szó - kockázat, stressz, és pengetánc.
Mégis…akinek az alkotás az élete képtelen abbahagyni. Akinek az élete értelme az hogy megossza a lelkét, a gondolatait a fantáziáját, az életre való rácsodálkozását másokkal, újra és újra bele fog vágni és eltűri a fájdalmat. |
